Apolló – egy ókori istenség Eszterházán

Eszterháza, a mai fertődi kastély dísztermének mennyezeti freskóját 1767-ben Josef Ignaz Mildorfer, a bécsi képzőművészeti akadémia professzora festette 500 rajnai forintért. Három évvel korábban a „Pompakedvelő” Esterházy Miklós herceg a kastélykápolna kupolafreskójával is őt bízta meg. A herceg a díszterem mennyezetére a görög-római istenvilág egyik főszereplőjének, Apollónak az alakját rendelte meg. Apollo, a vadászat és a művészetek istene a római vallásban a napisten szerepét is betöltötte. Erre a görögöknél egy külön istenalak, Héliosz szolgált. Eszterházán azonban Apollo mint napisten jelenik meg a négy ló, Pyrois, Eous, Aethon és Phlegon által húzott napszekéren. Az istenség a hajnalt szimbolizáló felhők között, a csilalgképeket szimbolizáló állatövi jegyek előtt vágtat. Mögötte az éjszaka, előtte pedig a nappal szimbolikus alakja látható.

Nem véletlen, hogy a herceg kastélya dísztermét Apollóval, a Nap és a művészetek istenével koronáztatta meg: Eszterháza a fény és a művészetek palotája volt. A látogatók itt a művészetek minden vállfaját élvezhették az építészettől a képző- és iparművészeteken át a színházig és a zenéig, amit a marionett színházban és az operaházban a Joseph Haydn vezette zenekar biztosított. Az Apollo-szimbolika korábban más európai kastélyokban is megjelent. Leginkább Versailles-ban, a francia „Napkirály”, XIV. Lajos kastélyában. Esterházy herceg járt Franciaországban, a mintavétel tehát nem lehetett véletlen.

Érdemes néhány szót szólni a mennyezetkép technikájáról. A festmény freskó. Ez a szó az olasz al fresco, azaz „frissen” kifejezésből származik. Azt jelenti, hogy a festéket a még friss, nedves vakolatra hordták fel. A freskó alapját a falat vagy mennyezetet takaró habarcs képezi. Általában egy durvább, nedves falra felfröcskölt alaprétegre egy már elsimított középső réteget és egy még finomabb, sokkal vékonyabb ún. simítóréteget húztak fel, amire aztán a festéket felhordták.

A habarcsot mész és homok keverékéből állították elő víz hozzáadásával. A habarcshoz olyan oltott meszet kellett alkalmazni, amit akár évekig elvermeltek, állni hagytak. Az oltott meszet mészkőből égetéssel előállított ún. égetett mész és víz összekeverésével állították elő. Ez egy nagyon intenzív és veszélyes kémiai folyamat, erős hőfejlődés kíséri. Az oltott mész pihentetésének az volt a célja, hogy a falon nehogy folytatódjon ez a kémiai reakció. Folyami vagy édesvízi, nem pedig tengeri homokot alkalmaztak. Ez utóbbi ugyanis sót is tartalmaz, ami a falon kiüt és tönkreteszi a színeket.

A festékeket különféle porrá tört ásványokból nyerték. A port meszes vízzel keverték össze, különböző, gyakran műhelytitokként őrzött adalékanyagok hozzáadásával. Ez a meszes vizes festék jól tapadt a nedves, mésztartalmú vakolatra. Mivel a nedves vakolat néhány óra alatt megszikkad, gyorsan kellett dolgozni. Ezért a freskófestést hosszas előkészítő munka előzte meg: a műhelyben életnagyságban kartonokra rajzolták a figurákat. Körvonalaikat azután átlyuggatták. A helyszínen a nedves vakolatra szorítva az átlyuggatott vonalakon általában vörös okker port préseltek keresztül, így állították elő az alakok előrejzait. Ezeket nevezzük szinópiáknak. A vakolat szikkadása miatt gyors munkát kellett végezni, ezért pontosan tudni kellett, hogy a műhely egy nap alatt mekkora felülettel készül el. Így a következő napon már egy másik területen kellett dolgozni. A freskókon közelről ezért láthatók a napi munkaterületek határait jelző érintkezési vonalak, olasz nyelven giornaták.

A gyors, nedves vakolaton végzett munkának viszont óriási előnye van. A mésszel oldott festék ugyanis keményen összetapad a meszes vakolattal, továbbá száradás közben a meszes víz a felületen terül szét. Amikor a nedves mész a levegő oxigénjével reakcióba lép, akkor lényegében egy fordított kémiai reakció játszódik le, mint az oltott mész készítésekor. A mész lényegében újra mészkőkristályokká alakul, így páncélként védi meg az alatta lévő pignemteket, színeket. Ezért rendkívül hosszú a freskók élettartama, és ennek köszönhető, hogy színeiket még évszázadok, sőt akár évezredek múlva is eredeti frissességükben élvezhetjük.

Apollo alakja Eszterháza dísztermében azonban nem csupán a mennyezeti freskón jelent meg. A falakat négy olajfestmény, azaz pannó díszítette. Ezek a II. világháború végén elpusztultak és csak fényképfelvételek maradtak fenn róluk. A Wolfgang Köpp által festett képek Európa elrablását, Venuszt és Adoniszt, a fürdőző Venuszt, valamint Apollót és Daphnét ábrázolták. Csupa olyan jelenetet, ami az időszámításunk kezdetén élt római költő, Publius Ovidius Naso Átváltozások (Metamorphoses) című költeményéből ismert. Ez a tizenöt könyvből álló mű olyan mitológiai történeteket vesz sorra, amelyek valamiféle csodás átváltozással végződnek. Az eszterházai díszteremben az egyik ilyen jelenet Apollo és Daphne nimfa története volt. A nimfák Apollo ikertestvérének, Dianának, a vadászat és a vadállatok istennőjének a követői voltak. A mítosz szerint Apollo viszonzatlan szerelmével üldözte az örök szüzességet fogadott Daphnét. Amikor éppen el tudta volna kapni a menekülő nimfát, Daphne kétségbeesésében apját, Peneus folyamistent kérlelte, hogy mentse meg. Erre a lány babérfává változott. A babér ettől kezdve Apollo szimbólumának számított. Innen ered, hogy a költői versenyeken a győzteseket babérkoszorúval tisztelték meg.

Eszterházán a 18. században nem csupán a kastély, hanem a park is tartogatott Apollóra vonatkozó utalásokat. A látványosságok között egyes ókori istenségek „templomait” megjelenítő pavilonok is helyet kaptak. A 19. században ezeket a létesítményeket lebontották, ábrázolás pedig nem készült róluk. A „Pompakedvelő” Esterházy Miklós herceg idejében azonban a kertben sétálva Venusz, Diana és Apollo templomát fedezhette fel a látogató. Ez utóbbiról annyit tudunk, hogy kerek volt. A görög-római istenvilág tehát egész Eszterházán megjelent, Apollo pedig még a parkban is azt hirdette, hogy a fény és a művészetek palotájában jár az ember.

Felhasznált irodalom:

Dávid Ferenc: Eszterháza belső terei. Ars Hungarica, XXVIII. évf. (2000) 1. sz. 73–95.

Örsi Károly: Fertőd. Kastélypark. TKM Egyesület, Budapest, 1989

Szentesi Edit: Eszterháza 18. századi leírásai. In: Kő kövön. Dávid Ferenc 73. születésnapjára. Stein auf Stein. Festschrift für Ferenc Dávid. Szerk. Szentesi Edit, Mentényi Klára, Simon Anna. II. kötet. Band 2. Vince Kiadó, Budapest, 2013. 165–229.

Vadászi Erzsébet: Magyar Versália. Műemlékek Állami Gondnoksága, Budapest, 2007

Fotók:

1. fotó: A fertődi Esterházy-kastély dísztermének mennyezetfreskója. Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont Közhasznú Nonprofit Kft. Fotótár.

2. fotó: A fertődi Esterházy-kastély dísztermének mennyezetfreskója, részlet: Apolló a napszekéren. Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont Közhasznú Nonprofit Kft. Fotótár.

3. fotó: Diebold Károly: Az eszterházai kastély díszterme, 1940 körül. A falon a fürdőző Vénuszt, valamint Apollót és Daphnét ábrázoló pannók láthatók. Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont Közhasznú Nonprofit Kft. Fotótár, 97-2016.

4. fotó: A fertődi Esterházy-kastély díszterme napjainkban. Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont Közhasznú Nonprofit Kft. Fotótár.