Egy aranyozott díszkapu – kovácsoltvas rácsok a 18. században

Esterházy „Fényes” Miklós herceg, vagy másnéven a „Pompakedvelő” 1762-től kezdte el nagyszabású épületegyüttessé fejleszteni süttöri kastélyát. Az építkezések mintegy negyed századon át tartottak. Az első építési ütemre az 1760-as években került sor. Az oldalsó melléképületeket ekkor kötötték össze a mai kastély magját jelentő főépülettel. Felépítették továbbá az Észak felé elterülő díszudvart övező íves patkószárnyakat is. Ezt az építési periódust az évtized végére fejezték be. A kastély, amit 1765-től Eszterházának neveztek ekkor még csak egyemeletes volt és a középső részt egy kupola- vagy sátorszerű tető koronázta. A második emeletet és a belvedert csak az 1770-es években húzták fel.

A kastély bejáratát az első bővítési szakasz végén, 1769-ben alakították ki. Az utazó az épületet Észak felől, a díszudvaron keresztül közelítheti meg, amit egy díszes, aranyozott kovácsoltvas kapu zár le. A kaput Melchior Hefele építész tervezte. A tiroli születésű Hefele a klasszicizáló késő barokk építészet jelentős mestere volt. Olyan épületeket tervezett, mint a  pozsonyi prímási palota, vagy a szombathelyi püspöki palota. Esterházy Miklós herceg feltehetőleg a Királyi Magyar Nemesi Testőrség tagjainak rajztanáraként ismerte meg Bécsben. A herceg maga is a testőrség tagja, később pedig kapitánya volt. Hefele részvétele a kastélybővítés első szakaszában mégis kérdéseket vet fel: valószínűleg a középrész díszudvar felé eső részének átépítéséhez készített terveket. Azonban bizonytalan, hogy ezekből mi valósult meg, illetve ha megvalósult, mi maradt fenn.

Eszterháza kovácsoltvas díszkapuját Hefele tervei alapján Johann Karl Franke kovácsmester kivitelezte. A kert kovácsoltvas oldalkapuit is ő készítette el. Franke Würzburgban tanult, ahol a korszak egyik legnagyszabásúbb építészeti vállalkozása folyt: az európai későbarokk építészet egyik legjelentősebb emléke, az érseki palota építkezése mintegy hatvan éven át, 1720-tól körülbelül 1780-ig tartott. Még Hefele is járt Würzburgban, ahol Georg Oegg udvari lakatos műhelyében tanult. Frankéval tehát már korábbról is ismerhették egymást.

Franke az aranyozott díszkapuért 2631 rajnai forint 36 krajcár, a két oldalkapuért összesen pedig 2840 forint 24 krajcár fizetséget kapott. Ez jelentős összegnek számított, de ebbe bele kell kalkulálni, hogy a segédeit is fizetnie kellett. Továbbá a műhely felállítása és a nyersanyag beszerzése is sok pénzt emésztett fel.

Az összeg mértékét akkor tudjuk értékelni, ha összehasonlítjuk Joseph Haydn, a hercegi zenekar első karmestere évi járandóságával. Ez akkoriban a természetbeni juttatások (napi étkezés, bor, tűzifa stb.) mellett 400 forint készpénz volt. A kovácsmester fizetségét érdekes összehasonlítani néhány alapvető élelmiszer akkori árával is. Egy 1 font 7 latos, azaz mai mértékkel 60 dkg-os fehér búzalisztből sütött cipó 1 garasba, tehát 3 krajcárba került. 1 icce, azaz 8,5 dl tejnek 2 krajcár volt az ára. 1 font, tehát 0,56 kg szalonnáért 6 krajcárt kértek el. 1 font szappan 39 krajcárt, míg 1 font cukor 29 krajcárt ért. Egy élő tyúkért 6 krajcárt, egy élő szarvasmarháért pedig 60–80 forintot kellett fizetni. 1 öl (6,8 m³) fa 3 forint 40 krajcárt taksált. Fontos még megjegyezni, hogy 1 rajnai forint 60 krajcárt ért.

A kovácsoltvas kapuk és épületrácsok Európa-szerte a barokk és a rokokó korszak kedvelt építészeti elemei voltak. A növényi formákat idéző bonyolult elemekkel kiképzett rácsok a paloták, kastélyok, polgárházak, templomok és középületek díszeivé váltak. A 18. század utolsó harmadában a higgadtabb, egyszerűbb formákat kedvelő klasszicizmus megjelenésével a kovácsoltvas rácsok is leegyszerűsödtek.

A 18. században az ország vaskitermelése az akkoriban Felső-Magyarországnak nevezett területen és Erdélyben zajlott. Felső-Magyarország alatt a mai Szlovákia hegyekkel borított vidékeit, illetve a ma is Magyarországhoz tartozó Börzsönyt és Cserhátot, a Mátra- és Bükk-hegységeket, valamint a Zempléni-hegységet értették.

A vaskitermelés és vasgyártás fejlesztésében Fazola Henrik würzburgi születésű egri lakatosmester szerzett elévülhetetlen érdemeket. Hefeléhez hasonlóan szülővárosában ő is Georg Oegg lakatosműhelyében tanult. Az 1760-as években Borsod megyében, a Bükk-hegységben feltérképezte a vasérclelőhelyeket, majd a Garadna- és Szinva-völgyekben kisebb vaskohókat alapított. Nem kis vagyonát azonban felemésztették ezek a vállalkozások. A Magyar Korona azonban felfigyelt a Bükkben folyó vasgyártásra. 1770-ben átvette a kohókat és Mária Terézia megalapította a Hámor Vasművet. Ez volt a később híressé vált Diósgyőri Vasgyár elődje. A királynő Fazolát nevezte ki az üzem vezetőjének, aki a ma már Miskolchoz tartozó Ómassán épített fel egy vasolvasztó üzemet.

Fazola azonban nem csak vaskitermeléssel és vasgyártással foglalkozott, hanem tanult mesterségét is művelte. Elsőrangú kovács- és lakatosmester volt. Az egri Vármegyeháza kovácsoltvas kapuja az ő munkája. A kapu 1760 körül készült és ma is az ország egyik legfontosabb barokk-rokokó emlékének számít. Színvonalában kortársával, a fertődi díszkapuval vetekszik.

Felhasznált irodalom:

A Diósgyőri M. Kir. Vas- és Aczélgyár Története. 1765-1910. Szelenyi és Társa Könyvnyomdája, Miskolcz, 1910

Horányi Mátyás: Eszterházi vigasságok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959

Rádóczy Gyula: Mária Terézia magyar pénzverése. Magyar Éremgyűjtők Egyesülete, Magyar Numizmatikai Társulat, Budapest, 1982

Vadászi Erzsébet: Magyar Versália. Műemlékek Állami Gondnoksága. Budapest, 2007

1. fotó: Johann Karl Franke: a fertődi Esterházy-kastély főkapuja, 1769. Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont Közhasznú Nonprofit Kft. Fotótár.

2. fotó: Fazola Henrik: az egri Megyeháza díszkapuja, 1760 körül. Fotó: Tóth Áron, 2010 ©